Magolcsay Nagy Gábor: Tanösvény a Spitzbergák alatt
A versnek is van GPS-koordinátája – vallja a szerző, Magolcsay Nagy Gábor, aki pár éve indította útjára az ún. MAPoetry projektet. Az angol map és poetry szavak összevonásából megalkotott név egy olyan alkotói módszert jelöl, amely a vers szervezőerejét külső, földrajzi összefüggésekre bízza. Egy-egy közterületnév: autóbuszútvonal egymás utáni megállói vagy egymással érintkező, egy sétával bejárható utcák nevei adják az ihletést és a vázat a költeményhez, melyet a szerző szinte csak egybeolvas – nyelvi fantáziája, kreativitása, személyes érzései vagy érzelmei „pusztán” a habarcsot adják a földrajzi és nyelvi-kulturális valóságdarabok összeillesztéséhez. Meglepően izgalmas szövegeket hoz létre ez a játék, így a Tanösvény a Spitzbergák alatt című kötethez közelítve nem ok nélküli a feltételezés, hogy az erőteljes földrajzi utalásokkal ellátott versegyüttes (a címben szereplő földrajzi névre, a kötet grafikáját meghatározó térkép/útvonal-ábrázolásra és a versek címeit helyettesítő GPS-koordinátákra gondolok) valahogyan kapcsolódik ehhez a játékhoz, szövegalkotási módszerhez.
Milyen köze lehet vajon a kötetben szereplő verseknek a hozzájuk rendelt földrajzi pontokhoz azon túl, hogy keletkezésük vagy ihletésük helyét vélhetjük hozzájuk kötni? Ha a MAPoetry alkotói módszerét próbálnánk meg a versek mögött felkutatni, nyelvi akadály tornyosul helyenként elénk: bár a kötet végén található tartalomjegyzék felfedi a koordinátákhoz tartozó földrajzi helyek nevét, egy utazás állomásait, egyes koordináták norvég helynevekre mutatnak. Ezeknek felfejtése olyan „költséges” és kétes eredményekkel járó olvasói befektetés lenne, ami miatt az általam választott olvasati próbálkozás inkább feladja a rejtvényfejtéshez hasonló nyomozást. A vers és a térkép, a vers és a földrajzi valóság kapcsolatát szem előtt tartó olvasás enélkül is bőségesen elegendő muníciót ad. A szöveg mint térélmény talán ezek legevidensebbike. De kínálkozik emellett az az izgalom, amit a szöveg és a földrajzi valóság (a táj) dimenziójának egymásra vetítése okoz: azaz hogy olvasás közben egyszerre közlekedhetünk két dimenzióban: a szöveg (versen belüli vagy versek közötti) terében és a tájban. Az efféle „dimenziós átjárás” vagy inkább dupladimenziós közlekedés a mai olvasóközönségnek talán – akár a tömegkultúra szintjén is – alapvető kultúrafogyasztói élmény (a generációnk dimenziók iránti érzékenységét olyan filmek formálták, mint a Mátrix vagy az Avatar), ugyanakkor a tanösvényen járás toposza, az elmélkedő séta mint belső, spirituális út, élményfeldolgozás, fejlődés, valahonnan valameddig eljutás olyan kulturális előzményekre is magabiztosan építkezik, ami nem generációfüggő, lévén az emberi kultúra széles folyamának évezredes hordaléka.
Ha a Jeges-tengeren, Norvégia és az Északi-sarkpont között félúton található szigetcsoporton, a Spitzbergákon járunk, az ember számára élhető világ peremére jutottunk, messze túl a klimatikus komfortzónánkon, ahol a testünk melegen tartását biztosító technikai vívmányok (a sarkvidéki hőmérséklethez igazított ruházat) nélkül nem tudunk életben maradni. Ez a (verskötet által valósként elénk állított) körülmény, pontosabban az ezeket a körülményeket biztosító földrajzi hely és táj azonnal metaforává minősül, amint költői hang szólal meg benne. A versben megszólaló énről, megszólalásának indíttatásáról azonban sokáig nem tudunk sokat. Bár a kötet elején elhangzó állítás – „Még hogy nem vonulhatunk ki mások életéből. / Még hogy nem hagyhatjuk magunkat ott” – azt sejteti és azt vetíti előre, hogy egy párkapcsolati krízis feldolgozása lesz a tanösvényen tett séta tétje, célja.
A verseket egymásutániságukban olvasva (s mint hogy tanösvényen járunk, tulajdonképpen a linearitás módszerét és fegyelmét kéri tőlünk a szerző) jó ideig nem indul kibontakozásnak a fentebb említett tematika. Más tétek tartják játékban a szövegeket: egyfelől a tenger, ég, dagály, tél, és főként a jég, jéghegy, a befagyott tenger képei révén a magyar költészeti hagyomány számára újszerű metaforák örvendeztetik meg az olvasót, mint például a mint minden hajótörött kezdetű versben, ahol a befagyott tenger alatti világ jég általi „tükröződése” ihlet nagyon megkapó költői képet: „Mikor a jég elalszik, / és világító felhők úsznak /a nyílt tenger alatt, / holdforrás árad utánunk / és a szörnyeteg messzeség.” Egyes szöveghelyeken a jelentés átcsúszásával való játék gyönyörködtet, mint a havak szóban itt: „hetek, havak jégavara”. Izgalmasak a nyelv és a táj dimenziója közötti közlekedés szöveghelyei: „szavamba költözik hókazal, jégmező”, vagy, ahol a két dimenzió szétválasztása valósul meg: „a nyelvben nyomorgó golgoták, / skandináv égen viharkodó istenek”.
A kötet ezeken túl is sok olvasói örömöt okoz, például a hapax legomenonnak vélhető szóalkotással: kollabirintus, vagy az olyan filozofikus, olvasói/értelmezői kényszereink levetkőzhetetlenségére rámutató megjegyzéssel, mint ahol egy hasonlatról „összetévesztésként” beszél: „A tenger mögött / felderített teremtés lírájával / összetévesztett magány embertelen táj.” (hiszen nem tudjuk nem hasonlatként értelmezni!), valamint olyan megfogalmazásokkal, mint: „árnyékomon átesik a századik hegygerinc”, „nem lát magában emlékezést”, „a szerelmes bőr abrosza”, „mondj valami örökzöldet”, „illatok fennsíkja”, vagy az akár transzparensre is tűzhető mondat: „itt az ideje, hogy benézzünk a beton alá”.
A versek stílusában ugyanakkor néha zavaró az eklekticizmus. A stílusbeli következetlenség lehetne ugyan a „tanösvényen” való haladás egyes stációinak tulajdonítható, mégis inkább kizökkenti az olvasót, amikor a kötet első felében jól megtalált „személytelenül emotív” versnyelv (melyet reflexió alá is vesz a beszélő: „Itt azt mondják, ember nem tartózkodhat / sokáig az igazság sztratoszférájában, / különben személytelenül emotív lesz”), a néha archaikusan elégikus hangnem vagy a slam poetry irányába mozdul el. Ezekre a sorokra gondolok: „Szerelmes igazságod mellett virrasztok”, „add, hogy a te szemeddel lássak”, vagy az esténként belém fojtod a szavakat kezdetű versre (példaként egy sora: „Na nem direkt, semmi halálvágy”). Ezek mellett csak pár kevésbé sikeres hasonlat vagy szókapcsolat akad, amelyben megbotolhatunk, mint például: „barbárok születnek mohón és észrevétlenül”, „holdon túli sikoly” vagy „rebellis holdkomp”.
Ám mire részben (de csak részben) a stílusbeli eklekticizmus miatt feltenné a kérdést az olvasó, hogy tulajdonképpen milyen műfajú versekkel áll szemben, a versbeli beszélő megelőzi: „elégiák ezek, Fanni” – jelenti be, mintegy váratlanul a kötet vége felé, a Sümeg koordinátáit viselő versben, a múzsáját is nevesítve, egyben gazdagítva az irodalmi áthallásokat (hiszen míg a „háttal a holdnak / őrzöm az ember hiányérzetét” sornál Csoóri Sándor, az „Azokon a csillagtalan estéken / amikor vendégek vagyunk” verskezdetnél Kosztolányi, itt, Fanni és az elégiák miatt Radnóti jut az eszünkbe).
A hazaérés koordinátáit (Budapest) viselő, utolsó vers mint a kötet egyik legszebb darabja méltán foglalja el a lezárás kiemelt pozícióját. A szerelmeséhez visszaérkező utazó számára a szerelmese az origo, a vele való újratalálkozásban mintha a tér érne újra össze, mintha a szeretett lény lenne maga a tér: „és én összeérintem / végtelenségedet”. A kortárs irodalom legszebb szerelmes versei közé is sorolható elégiában a szerelem térélménnyé, a tér szerelemélménnyé válik: „Tenyeredben duzzog a tenger, és te minden délután / győzni érkezel oda, ahol a létező és nemlétező csodák / tanítanak, rakosgatnak eléd hegyet meg csillagot, / ahol a mosoly, a formáló fájdalom tartja kezed a kezemben / ma is, holnap is, amíg világ a világ.” A szerelemélmény és a térélmény misztikus összefüggéseiről pedig, a szerelmi líra több évezredes hagyományával a hátunk mögött is, még mindig van mit beszélni.
Magolcsay Nagy Gábor: Tanösvény a Spitzbergák alatt, Fiatal Írók Szövetsége, 2023 (Hortus Conclusus).
Fotók: Szirák Sára (A képek a budapesti, 94. Ünnepi Könyvhéten készültek.)
Hozzászólások